Az útleírást ott kezdem, hogy először GYED alatti egy évemet végigszenvedtem azon, mit dolgoznék, ha nem a Boschnál dolgoznék, vagy mit dolgoznék esetleg a Bosch mellett. Majd ezt megfejeltem az ‘I could do anything if I only knew what it was’ könyv tanulmányozásával (Barbara Sher). Végül arra jutottam, hogy esetleg a coach lét egy érdekes irány lehet számomra. Közben újra elkezdtem dolgozni, és a főnökeim az éves értékelésen azt a mondatot találták mondani, hogy örülnének, ha coacholnék másokat. Bár ezt anélkül tették, hogy pontosan tudták volna, mit is jelent az, én - aki szintén nem tudtam pontosan - kaptam az alkalmon, és egyrészt lelkesedtem, másrészt akkor már kértem, hogy írassanak be egy tréningre, amit nagy örömömre meg is tettek. Már csak azért is örültem neki, mert a korábbi főnökség nem annyira támogatta, hogy az emberek segítsék egymást: ne töltsük ezzel az időnket, nem ezért fizetnek minket, majd mindenki megoldja magának a problémáit. Bocsánat, nem a problémáit, hanem a kihívásait, probléma a ‘Huston, we have a problem’ (Apollo 13), minden más csak ‘challenge’ vagy ‘issue’.
Az, hogy nem tudtam pontosan, mi a coacholás persze csak részben igaz, illetve akkor még azt gondoltam, hogy egész pontos képem van róla: Van egy problémád, jön egy coach, segít megoldani. Ez még akár igaz is. Az viszont már nem teljesen, ahogy arról gondolkodtam, hogyan működik ez az egész. Ha valaki kérdezte volna, mondtam volna pár olyan dolgot, amiről most is azt gondolom, hogy megállja a helyét: például, hogy más nézőszögből láthatja a dolgokat, de sok olyat is, amiről azóta kiderült számomra, hogy inkább a tanácsadókra jellemző. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most már tudom, mitől működik igazán jól a jó coaching. Egyelőre azt merem mondani, hogy a coach leül az emberrel beszélgetni, aminek során egy csomó probléma valahogy megoldódik. Most még azt gondolom, hogy kicsit csodaszerű, hogy hogyan, még akkor is, amikor én coacholok, de nem szeretnék ennyire előre futni, még csak ott tartottam, hogy beiratkoztam a tréningre.
Ehhez azt még meg kellett fogalmaznom azért a főnökeimnek, hogy miért gondolom, hogy ez nekem és a cégnek jó lesz. Emellett valamennyire próbáltam kitalálni, kiket coacholnék szívesen, milyen coach legyek. Ki is találtam egy olyan irányt, amit azóta sem tudom, hogy tényleg működhet-e, de még optimista vagyok ezzel kapcsolatban: projektvezetési elakadások mellett műszaki problémák megoldásában való segítségadás, coacholás.
Aztán ismét kellemes meglepetésemre amikor megpróbáltam kideríteni, hogy miket kell intéznem ahhoz, hogy valóban elkezdhessem a tréninget, kiderült, hogy már minden főnököm aláírta, a cég ki is fizette. Úgyhogy most már tényleg jöhetett a tréning.
Az első alkalom leginkább a ledöbbenésről szólt nekem, mind a tréninggel, mind a coachsággal kapcsolatban.
Bár már a jelentkezéshez kellett írni egy esszét arról, hogy mi vezetett engem a tréninghez, hogyan dolgoztam magamon esetleg korábban, az első alkalom döbbentett igazán rá, hogy itt milyen merényletre készülök magam ellen. Vagy magamért, ha úgy vesszük. Az elmúlt öt évben, leginkább négy évvel ezelőtt elég sokat gyúrtam magamon, jártam pszichológushoz és pszichodrámára is. Meg kellett magamat nyitnom mások és a magam számára. Pszichológusnál ez nem is volt annyira nehéz, kérdezett, én őszintén válaszoltam. Pszichodrámán már nagyobb erőfeszítéseket igényelt. Megtettem, mert fontos volt, hogy megtegyem, de nem maradtam úgy, továbbra is nehéz megnyílnom. Sokszor elhangzott, hogy a coach tréning nagyrészt a magam lelki fejlesztéséről szól, de valahogy csak az első gyakorlat – sétálj egy kicsit, nézz valakinek a szemébe, menj tovább – döbbentett igazán rá, hogy itt tényleg ez lesz.
Aztán kaptunk némi elméletet, amiből meg az derült ki, hogy a coach nem a probléma megoldását keresi, ahogy korábban gondoltam. Segít, de nem úgy, hogy azt nézi, hogy hol a hiba. Az embert nézi. A probléma meg megoldódik. Ha jól csinálja.
Megalakultak a triádok is, és elkezdtük az első coacholásokat, amiket tényleg annak hívtunk. Ez is egy érdekes kérdés, amin még szeretnék agyalni: coacholtam-e másokat korábban anélkül, hogy annak hívtam volna? Egy oldalról azt gondolnám igen, tanár is vagyok, másokat segítő specialista is vagyok, egyébként is örülök, ha segíthetek. Másik oldalról viszont elég nagy önbizalmam van ahhoz, no jó, mondjuk ki, elég nagyképű vagyok ahhoz, hogy ne legyek abban biztos, hogy egy-egy ilyen beszélgetés mentes lehetett-e attól bármikor, hogy rólam is szó legyen, vagy hogy az én intelligenciám bizonyítása benne legyen. Bár egy ideje már igyekszem ezt kiiktatni. Szóval elkezdtünk coacholni. Sok hibával. Legalábbis én. Részben azért, mert jó szerettem volna lenni. Húsz perc alatt is, ameddig egy ilyen kis modell-coacholás tartott. Legyen egy cél. És ha már van cél, próbáljuk elérni. Nehéz elfogadni, hogy megfogalmazunk valamit, aztán teljesen másról van szó. És nehéz elhinni, hogy mégis segített, amit csináltunk.
De aztán jöttek az ‘Oh my god’ élmények:
Az ember coachol valakit, akár a triádban, akár mást. Egyszer csak valahogy az illető rádöbben valami nagy dologra, ami igazán az elakadást okozza nála. Valami olyanra, ami nem szerepelt addig a listán, de ami a legfontosabb per pillanat. És akkor a coach azt érzi, hogy úristen, itt valamit csináltam. És még ahhoz is sokat kell tanulnom meg sokat kell coacholnom szerintem, hogy rájöjjek, hogy mi az, amit ehhez tettem, hát még ahhoz, hogy ez teljesen szándékos legyen.
Persze nem mindig volt ilyen élmény. És nagyon függött attól is, legalábbis nálam, hogy kit coacholok. Mert volt olyan, aki eleve úgy ült le, hogy ő most nagyon szeretne dolgozni magán, nagyon szerertné megoldani az elakadásait. Ott könnyebb a helyzet. Aztán volt olyan, aki csak azt mondta, hogy legyen coacholás, nem nagyon hisz benne, de hátha lesz belőle valami, egyelőre ingyen van. És van olyan is, aki ugyan hisz benne, de nagyon nehéz rávenni, hogy megnyíljon, hogy figyelje az érzéseit, hogy ne beszéljen mellé. Igen, ez vagyok én sajnos. Nem győztem bocsánatot kérni szegény triád társaimtól.
Még volt egy pár érdekes dolog, amiket már az első alkalmakkor megfigyeltem magamon. Egyik ilyen, hogy nem tudom könnyen beilleszteni a coacholásba azokat a mondatokat, módszereket, amiket tanultam. Valahogy annyira azzal vagyok elfoglalva, hogy ráhangolódjak a másikra, hogy örülök, ha a coaching lefolyása olyasmi, mint amit tanultunk. Azért azóta néha sikerült. A másik, hogy nagyon meg akarom érteni a másikat. Ez persze szép, de csak addig, ameddig ez szükséges, és ha technikai coach szeretnék lenni, biztosan le kell róla valamennyire szokni, illetve meg kell tanulnom, hogy ne kérdezzek végtelen mélységekig a dolgokról. Ez egyébként szokott menni nekem, de mint coach mindig azt gondolom, tökéletesen meg kell értenem a másik problémáját. Pedig elvileg, ha ő érti, én meg vele érzek, az már elég jó lehet. Egyébként annyira igyekeztem mindig ráhangolódni az ügyfélre, hogy azt is megállapítottam már az első napon, hogy vagy figyelnem kell a testtartásomra, vagy figyelnem kell, milyen székre ülök, mert már húsz perc alatt is megfájdult a gerincem attól, ahogy feszülten figyeltem a másikat.
A második alkalom előtt már volt két érdekes és jó coaching élményem.
Úgyhogy kezdtem belelkesedni, annak ellenére, hogy a második alkalom délelőttjét, az egyébként a többiek által nagyon dicsért erőszak mentes kommunikáció részt ki kellett hagynom egy szörnyű workshop miatt. Azért igyekeztem ebbe is beleásnom magamat, gondolkoztam rajta viszonylag sokat, tényleg kell-e mindig, és tényleg baj-e, ha dühös vagyok, mikor pedig azt gondoltam, hogy az jó is lehet, és néha pont az zavar, hogy túl nyugodt vagyok. Még döntés nem született, talán érnie kell még a dolognak. Mindenesetre amellett, hogy otthon is próbáltam legalább néha átgondolni, hogyan fejezném ki magam erőszakmentesen, például mikor a hároméves kisfiam nem hajlandó megülni a széken, vagy az egyéves kislányom visít, mint a fába szorult féreg, mert így próbálja kielégíttetni a szükségleteit. Egyszer egy vidékről az ingyen elvihető konyhabútorért feljött asszonynak próbáltam kifejezetten a tanultakra koncentrálva elmondani, mennyire rossz érzés az, hogy sír azon, hogy nem fogja tudni használni a konyhabútort, és hogy minek jött föl ezért, miközben azért jó pár tízezer forintot spórolhatott rajta. Sajnos kevés sikerrel. Mármint én nem éreztem magamat jobban tőle, ő meg sopánkodott tovább. Egyszer viszont megakadályoztam, hogy egy srácot nagyon megverjenek azok a szállítómunkások, akiknek a kocsijára rávert, mert ráálltak a zebrára. Azt hiszem, azzal sikerült lebeszélnem őket erről, hogy emberszámba vettem őket. Ez viszont egyáltalán nem volt tudatos, nem is nagyon lett volna időm átgondolni a lehetőségeket.
Sajnos a harmadik tréning alkalomra begyűrűzött a lakásfelújításunk, a burkoló elszúrta a dolgokat, majd elment, elfogyasztottam még hármat, átköltöztünk majd elköltöztünk, por volt, kosz volt, és főleg idegeskedés volt. Nagyjából a tréning napján lettem ideges, és nem nyugodtam meg több mint egy hónapig. Megtapasztaltam, amit tanultam, hogy aki nincs rendben magával, az ne coacholjon, viszont nem gyakoroltam, hogy tudnék megnyugodni. Ritkán van ilyen nálam, nincs nagy tapasztalatom. Szerencsére, akiket coacholtam, pont elmentek nyaralni. Viszont nagyon sajnáltam, hogy kicsit megtört a lendület, és újra fel kellett pörögnöm. Végül azért valamennyire megnyugodtak a kedélyek, újra elkezdtem élni, újra elkezdtem coacholni, magammal foglalkozni, és akkor már a vizsgára is készülni.
Még sajnos nem látom a hogyan továbbot, szeretnék tovább foglalkozni a coacholással, de meg kell találnom hozzá a kereteket, és meg kell találnom az utamat, ami remélhetőleg a kitalált műszaki coacholáshoz vezet.